A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől.
A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary Lennox, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örömöt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.
„Hallott valami cirpelést és csicsergést az út baloldaláról, s amikor arra tekintett, egy üres virágágyban meglátta a vörösbegyet, aki ott úgy tett, mintha giliszta után kapirgálna a földben, nehogy Mary azt higyje, hogy ő utána jár. De Mary nagyon jól tudta, hogy a madár igenis ő utána jött erre, és ennek olyan hihetetlen mértékben örült, hogy szinte megremegett belé.
– Hát maga mégsem felejtett el engem! – mondotta a madárnak. – Úgy-e nem! Maga a legkedvesebb madárka az egész világon!
A madár meg cirpelt, meg fecsegett és hízelgett és kellette magát, ugrándozott és csavargatta a farkát és csipogott. Egészen úgy viselkedett, mintha beszélgetett volna. A bögye olyan volt, mint egy bársonymellényke, kicsike mellét fölfújta domborúra és attól olyan csinos lett, annyira szép és nagy, mintha azt akarta volna mutogatni, hogy íme, milyen az emberi lényhez képest is fontos, sőt az emberhez hasonló személyiség lehet egy vörösbegy, ha akar. Mary teljességgel elfeledte még azt is, hogy életében valaha »csak azért is« hangulatai is voltak, úgy örült, hogy a madár megtűrte, hogy lépésről-lépésre közelebb menjen hozzá, mialatt folyton arra törekedett, hogy lehetőleg olyan hangon beszélgessen a madárral, aminőt egy vörösbegy meg tud érteni.
Ó! ha csak remélhetné is, hogy a madár egészen közel bocsátja magához! A világ minden kincséért hozzá nem nyúlna, de máskép, a legparányibb mértékben sem ijesztené meg. Valóságos személynek nézte a madarat, de a legkedvesebbnek és a legcsinosabbnak az egész világon. Annyira boldoggá tette ez a közelség, hogy szinte még lélekzeni sem mert.”