Betörtek az iskolába. A szertár ajtaján hatoltak be. Az igazgató helyettes vette észre, aki, szokása szerint már hét órakor bejött az iskolába.
Miután felfedezte a betörés nyomait, azonnal kihívta a rendőrséget, akik tíz óráig senkit sem engedtek be az iskolába. A diákok ezért az udvaron tolongtak. Legtöbben a sávos rendőrkocai körük ólálkodtak, eközben, mint ilyenkor lenni szokott, különféle magyarázatokba, hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb találgatásokba fogtak.
– Én egy fekete kalapos ürgét láttam az este az iskola körül oldalogni. Hatalmas kés volt a kezében – magyarázta, kézzel-lábbal hadakozón Hirkó Feri, az egyik legnépesebb csoport közepén. Tovább is mondja, ha a hatodikos Rapp Attila közbe nem röhög.
– Oldalogni… Micsoda irodalmi kifejezés! Fogjatok meg, mert azonnal becsinálok!
– Hogy nézett ki? – kíváncsiskodott, kissé félőn Mónus Zoli, mit sem törődve Attila kihívó, ízléstelen élcelődésével. – Mert, én is láttam – hadarta, miközben, izgatottan ki-becsukva a tenyerét, rugdalta jobb lábával a földet. – A kisboltba mentem.
– Én – kapta ki frissen szájából a szót Leéb Robi -, a téren fociztam. Kimelegedtem s beszaladtam vizet inni. Ide… ide, az iskola udvarába, a csaphoz. Egy autó: 1200-as Lada állt a kaputól nem messzire… Ott, ott, a szomorúfűzfa előtt, szorosan az árok szélén. Majdnem belefordult, még csodálkoztam is: hogy lehet valaki ennyire hülye, mert ha belefordul..?
– Mit vittek el?
– Állítólag a színes tévénket, a sztereó lemezjátszónkat, meg a magnetofonokat – vágta rá a jólértesültek tudálékosságával Balogh Éva, aki a kíváncsiságától hajtva, nemrégen furakodott a fiúk közé.”
