Menu

Szabó Magda: Az ajtó

az-ajtoSzeredás Emerenc. Egy asszony, aki kenyerét takarítással, főzéssel keresi, és mindenesként lép be az írónő életébe. A feltételeket nem a gazda, hanem az alkalmazott szabja meg. A munka, főleg a kétkezi munka Emerenc számára nem annyira pénzkereseti forrás, hanem természetes állapot. Ha ez nem lenne, akkor az idős, de  jó karban lévő nő elképzelhetetlennek tartaná mindennapjait.

Emerenc meggyőződésében rendíthetetlen, akaratát mindenkor könyörtelenül keresztülviszi. Éppúgy képes idomítani munkaadóját, mint a hóhaláltól megmentett kutyát, Violát. Számára a látszat nem jelent semmit, minden cselekedetét a gyakorlatiasság határozza meg és saját céljaihoz igazítja. A környezete mégis szereti és tiszteli, hajlíthatatlan jelleme, valódi gerincessége miatt.

Emerenc nagyon visszahúzódó asszony. Magánélete a külvilág számára láthatatlan. Lakása ajtaja mindenki előtt zárva van. Éppúgy lelkének ajtaja is. Emerenc a háborúban eltávolodott az egyháztól, a vallást és a hitet is megtagadta.

Az asszony minden döntése mögött komoly indok rejlik. Ha megismerjük történetét, fokozatosan feltárul előttünk valódi énje.

Részlet a könyvből:

“Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna. Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen – jövök rá – csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy nemcsak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam. Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, megpróbálom leküzdeni a légszomjat, ami mindig elfog az álom után, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött a családi ikonosztáz, fátermörderes, sujtásos dolmányú, magyar barokkot vagy biedermeiert viselő, mindent látó, mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, míg az elnémult utcák ismerős nappali zaja helyett csak a kitárt kapu mögül beözönlő éjszakában moccanó ágak, osonó macskák vertek valami neszt, mi volna, ha egyszer hiába tusakodnám vele, és nem fordulna a kulcs.

A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat. Most már voltaképpen mindegy, mert ami történt, nem lehet jóvátenni. Hát csak jöjjenek időnként koturnussá magasított egészségügyi cipőikben a tragikus álarcon a mentők sapkáját viselő Erinnüszek, és sorakozzanak fel az ágyam körül, kezükben mindkét élükön kifent kardokkal, az álmaimmal. Én minden este úgy oltok villanyt, hogy várom őket, és számolok vele, alvó fülemben mindjárt felberreg a csengő, amelynek hangjára sodorni kezd a nevenincs iszonyat a soha meg nem nyíló álombeli kapu felé.”

AZ AJTÓ KÖNYV ONLINE OLVASÁSA

Kategóriák