Menu

Alexandre Dumas: Ange Pitou

ange-pitouA történetből a nagy francia forradalom kitörését és elejét követhetjük nyomon egy tizenhét éves fiú, Louis-Ange Pitou szemszögéből, aki belesodródik az események közepébe. A regény bővelkedik humoros, kedélyes, bájos, naiv jelenetekben, ugyanakkor a kalandos epizódok, a véres jelenetek és a történelmi tények sem hiányoznak belőle, akárcsak a szerelmi szál, aminek váratlan a végkifejlete.

Részlet a könyvből:

“Louis-Ange Pitou, amiként maga mondta a Fortier abbéval való párbeszédében, tizenhét és fél éves volt történetünk kezdetén. Kese hajú, porcelánkék szemű, pirospozsgás, magas, vékony fiú. Gyakran füléig érő, széles száján rajta volt az üde és ártatlan ifjúság hamva, és vastag ajka mögött két hiánytalan és hibátlan fogsor villogott félelmetesen – főként azok számára félelmetesen, akik, balsorsukra, osztoztak Pitouval a vacsorán. Hosszú, csontos, inas karja volt, erős csuklója és akkora keze, mint a sulyok; egy kicsit görbe lába, gyerekfej nagyságú térde, mely szétfeszítette a szűk fekete nadrágot, óriási lábfeje, amely azért kényelmesen megvolt a sok használattól megpuhult marhabőr cipőben; zubbonynál hosszabb, köpenynél rövidebb zsávolygúnyát viselt – íme, Fortier abbé elzavart növendékének pontos és elfogulatlan személyleírása.

Most vázoljuk fel a személyiségét is!

Ange Pitou tizenként éves korában jutott árvaságra, akkor vesztette el anyját, akinek egyetlen gyermeke volt. Az apja már azelőtt meghalt, hogy Ange Pitou az eszmélés korába jutott volna, és a fiú – szegény anyja imádatának tárgya – jószerivel azt csinált, amit akart, minek következtében rendkívül gyorsan gyarapodott a fizikai ereje, ám annál lassabban fejlődött a szelleme. Egy Haramont nevű bájos erdei faluban született, egy mérföldnyire a várostól, már kora gyerekkorában folyton az erdőben barangolt, és szellemi tevékenysége jobbára abban merült ki, hogy háborút viselt az erdő lakói ellen. E célirányos tevékenység arra vezetett, hogy Ange Pitou tízéves korára kiváló vadorzó és felülmúlhatatlan madarász lett, mégpedig különösebb munka és főleg elméleti képzés nélkül, egyedül ama természet adta ösztönnek köszönhetően, mely megadatik az erdőben élő embernek, s e tekintetben hasonítja őt az állatokhoz. Ismert minden nyúlcsapást, három mérföldes körzetben felfedezett minden tókát, és minden madarászásra alkalmas fa magán viselte a kacorja nyomát. A lankadatlan próbálkozások eredményeképpen Pitou nem egy erdei fortélynak valóságos mestere lett.

Hosszú karjával és vaskos térdével a legsudárabb hagyásfákon is felkapaszkodott, s olyan ügyesen és biztosan kúszott fel a legmagasabban levő madárfészekig is, hogy kivívta vele társai csodálatát (az Egyenlítőhöz közelebb eső tájakon alkalmasint a majmok is elismerték volna tehetségét); remekül űzte a léppel való vadászatot, mely a felnőtteknek is kedves foglalatossága, és az a lényege, hogy a vadász lépvesszőket helyez el a fán, és a tollas népség körében közgyűlölettel övezett szajkó vagy bagoly hangját utánozva odavonzza a pintyeket, fenyőpintyeket, cinegéket, melyek nem is mulasztanak el odaseregleni abban a reményben, hogy megtépázhatják egy kicsit ellenségüket, de általában maguk hagyják ott tollukat. Pitou társai csalimadarat használtak, igazi szajkót, eleven baglyot, némelyek különleges fűszálat alkalmaztak, melynek segítségével jól-rosszul utánozni tudták a madárhangokat. De Pitou nem élt segédeszközökkel, megvetette az efféle ügyeskedést. Ő csakis a saját fegyvereivel harcolt, a tulajdon leleményeit vetette latba: szájával adta ki azokat az utált hangokat, huhogást vagy rikácsolást, amelyek olyan valósághűek voltak, hogy nemcsak a másféle madarakat vonzották oda, hanem az azonos fajtabélieket is megtévesztették. A “tókázás” olyan elemien egyszerű dolog volt Pitou számára, hogy bizonyára nem is élt volna ezzel a vadászati móddal, ha szépérzéke erősebb, mint a gyakorlati érzéke. De bár megvetette a vadszerzésnek ezt a könnyű formáját, a nálánál tapasztaltabb vadorzóknál is jobban tudta, hogyan kell haraszttal leszűkíteni a tóka vízfelületét, és úgy elhelyezni a csapdát, hogy a legravaszabb madár se tudjon se fölötte, se alatta inni; végezetül csalhatatlan ítélőképességgel és biztonsággal mérte ki és vegyítette össze a gyantaszurkot, az olajat meg a lépet, hogy a madárlép ne legyen se folyékony, se merev.

AZ ALEXANDRE DUMAS ANGE PITOU KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák