Bellai Magda, nagybátyja meghívására Amerikába megy, remélve, hogy egy szebb jövő vár rá. Megismerkedik egy mexikói fiatalemberrel. Szerelmüket ellenzi a család. Erősebb-e a szerelem a családi korlátoltságnál? Boldogság vagy tragédia lesz a kapcsolatuk vége?
Részlet a könyvből:
„A falióra mutatója gyorsabban ugrott percről percre, mint ahogy az előtte állók sora fogyatkozott. A másik sor, az amerikai útlevéllel rendelkezők oszlopa, egyre rövidebb lett. Bellai Magda irigyelte az amerikaiakat, amiért azoknak minden teketória nélkül ellenőrizték okmányaikat.
Jó tíz méterrel előtte, egy üvegkalitkában ülő megtermett fekete tisztviselő tüzetesen átvizsgált mindent, amit benyújtottak neki. Bizalmatlanul méregette az eléje kerülőket, mintha minden egyes idelátogató potenciális fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra, s ő lenne egyedül hivatott e hatalmas országot védelmezni.
Amikor Magda látta, hogy félreállít egy fiatalembert, akit sötétszürke egyenruhás vámtiszt kísért el, összeszorult a gyomra, kiszá- radt a szája. Úgy érezte, nyelni sem tud. Sóvárgó pillantást vetett a közelében álló ivókútra, de nem mert kilépni a sorból.
Mégis igazuk volt! – gondolt rémülten az otthon hallott szóbeszédre. Sok embert visszaküldenek a repülőtérről, egy lépést sem tehetnek az országba. Amikor ezt az előző nap folytatott telefonbeszélgetés során megemlítette nagybátyjának, az csak fölényesen nevetett. Hallottam én is, mondta a nagybácsi, de neked nincs mitől tartani. Sok kétes alak jön ide, linkek, szélhámosok, kalandorok, azokat visszaküldik. Nagyon helyes, küldjék is. Te azonban egy tisztességes családhoz jössz, tisztességes szándékkal.
Na igen, gondolta, tisztességes szándékkal, dolgozni. Engedély nélkül. Ismerte magát, tudta, a legártatlanabb hazugságra is fülig pirul, homlokára kirajzolódik minden titkos gondolata.
Már csak ketten álltak előtte, egy fekete kendőbe bugyolált nő, akit a kinézete után arabnak vélt, és egy idősebb úr, aki egykedvű- en várt a sorára. Magda előhalászta útlevelét vállán lógó retiküljének oldalzsebéből, közben kitapogatta nagybátyja névjegykártyáját. Az többet érhet minden úti okmánynál.
Újabb félelme támadt. A másik sor teljesen elapadt, az útlevél vizsgálaton átesett utasok sietve igyekeztek a poggyászkiadóba. A fekete ellenőr még mindig az arab nőt faggatta. A faliórára tekintve nyugtalanul tapasztalta, alig két órája van a csatlakozást elérni. Ha ilyen lassan haladnak, lekési a repülőgépet.
A rendelkezésére álló rövid idő alatt nem fogja megtalálni azt a kaput, ahonnan a Greensboróba tartó repülőgép indul. Emlékezett rá, hogy három évvel korábban, amikor az anyjával jött ide látogatóba, milyen félelmetesen nagynak látta az atlantai repülőteret. És mindig akkor téved el az ember, amikor a legjobban siet.”