Menu

Benedek Szabolcs: Budapest vőlegényei

budapest-volegenyeiTóth Bence magára találása, férfivá érése, felnőtté válása egyet jelent Budapest, eme csodás és izgalmas város megértésével és megszeretésével.

Részlet a könyvből:

“Egy novemberi szombat délután nagyapám kézen fogta a családját, és mint azokban a napokban rendszeresen, átsétált velük Sümegi Jóskáékhoz rádiót hallgatni. Nem kellett messzire menniük, Sümegi Jóskáék pár utcányira laktak tőlük, a Budapest felé vezető főút másik oldalán.

Sümegi Jóska szelíd, halk szavú ember volt, nagyapám helyettese, majd annak nyugdíjba vonulása után utódja a helyi téesz gépjavító állomásán, a Rajcsányi grófék hajdani kastélyának udvarában, az istállókból kialakított szerelőműhelyben. Mikor én a világra eszméltem, addigra ő már megözvegyült, és (bár ebben nyilván nem volt szándékosság) még közelebb költözött nagyapámékhoz, a szomszéd utcába, egy özvegyasszony házába, akivel papírok és templomi eskü nélkül élt egy fedél alatt, ám mert Sümegi Jóskát mindenki szerette, nem vette őket szájára a falu. Emlékszem az özvegyasszonyra is: gyakran átjött nyári délutánokon, s olyankor végeláthatatlan beszélgetésekben merültek el nagyanyámmal, ami rendre úgy ért véget, hogy nagy sápítozások közepette észlelték, hogy mennyire elszaladt az idő. Rám és a húgomra addig se ügyelt senki, fenekestül fölforgathattuk az egész házat, én például kedvemre föltúrhattam azt a nagyszobai szekrényt, ahol a nagyapámék a régi iratokat és fényképeket tartották. Már akkor is az efféle dolgok érdekeltek a leginkább.

Sümegi Jóska váratlanul halt meg, épp egy ottani szokásos nyaralásunk idején, egy forró délutánon. Kapált, és egyszer csak összeesett, az élettársa talált rá a veteményesek között. Nagy szalmakalap volt a fején, kizártnak tartották hát, hogy esetleg napszúrást kaphatott. A húgommal kihallgattuk, ahogyan a hírre összefutó asszonyok a nagyanyám verandáján beszélgetnek róla, onnét tudtuk, hogy az orvos állítólag azt mondta: Sümegi Jóskának rejtett szívbetegsége volt, amit bizonyára az okozott, hogy évtizedeken át magába temette az olykor-olykor föltörni vágyó érzéseit, s végül ez hirtelen vitte el – de legalább nem szenvedett.

A szalmakalapot az immáron kétszeresen özvegy élettárs a temetés után átvitte nagyapámnak:

– Karcsikám, a drága Jóska nagyon szerette ezt, úgyhogy mostantól legyen a tiedé, hiszen ti is annyira szerettétek egymást – e szavakkal és kisírt szemekkel adta oda neki, azonban nagyapám soha még csak a fejére se tette, és amikor én egyszer levettem az előszobai fogas tetejéről és illegettem magam benne, rám kiabált, hogy azonnal tegyem vissza, s többé föl ne vegyem, mert halott emberé volt. Azóta is furcsállom, hogy ilyet mondott, nagyapámat ugyanis világéletében racionális embernek láttam, aki ha mást nem, legalább a materialista világnézetet a magáévá tette a marxizmus alaptételei közül, és egyszer se adta jelét annak, hogy fogékony lenne bármi olyan iránt, ami a nem evilági dolgokkal összefüggésbe hozható.”

A BUDAPEST VŐLEGÉNYEI KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák