„A tévé képernyőjén közben iszonyatos képsorok peregtek. A lángoló tornyokból emberek ugrottak ki, inkább választva azt, hogy szörnyet halnak, mint hogy elevenen megégjenek a pokoli lángok között. A stúdió eközben igyekezett összeszedni a meglévő információt, hogy közölni tudja a világgal, ki állhatott a merényletek hátterében. Hamarosan meg is érkezett a hír: egyelőre senki sem vállalta a felelősséget a terrortámadásokért. Annyit lehetett csupán tudni, hogy valakik Bostonban egyszerűen elraboltak néhány repülőgépet, amelyek azután, utasaikkal együtt, pokolgépekké változtak a terroristák kezében.
Emese telefonálni akart, hogy legalább hallhassa a férje hangját, mert úgy érezte, beleőrül abba, amit lát, és most az egyszer nem elégedett meg az írással. De a nemzetközi hálózat, úgy látszik, telített lehetett, mert sehogyan sem tudta elérni. Közben, mindnyájuk megrökönyödésére, előbb a déli, majd az északi torony is összeomlott, hatalmas por- és füstfelhőt lövellve Manhattan egére. „Úristen – gondolta – hogyan lehetséges ilyesmi?” Rettegni kezdett. Mi lesz, ha valóban kitör a harmadik világháború? A casus belli megvan… És Istvántól tudta, hogy Bush elnök, aki eddig még nem sokat mutatott fel, inkább édesapja, az idősebb Bush hírnevéből élt, meglehetősen harcias.
– Most érkezett egy újabb hír – jelentette Spitfire. – A negyedik gép lezuhant, a pennsylvaniai Shanksville mellett, nyílt területen. Közben a légierő jelentette, hogy több gép nincs a levegőben. Az egész USA fölött lezárták a légteret, és ettől az órától kezdve minden gépre lőni fognak.
– Igazolom – felelte István. – Az izraeli tévé is ugyanezt mondja.”