A falvakban a földosztások után, a hatalom véres marka szövetkezetekbe kényszerítette az újonnan földhözjuttatottakat.
A kisiparosokat felszámolták… Az így világgá menesztett mesteremberek egy része belépett a sebtében megalakított kisipari szövetkezetekbe, maradékát a szövetkezet elől menekülő parasztokkal, a munkanélkülivé vált gyerekeikkel együtt, a nagyipar szippantotta fel…
Ezeknek a fővárosba kapaszkodó, gyökér nélküli, honvággyal teli, kisebbségi, kitaszítottsági érzésekkel küszködő „városi- falusi” fiataloknak állít emléket e regény, néhány kiragadott személy, többségükben egy-egy villanásnyi, igaz történetének elmesélésével…
„Az úton öt fiatalember ballagott az állomásra. Négyen régebbi ingázók voltak. Szabó Gergely, újonnan csatlakozott hozzájuk. Hatalmas ládát cipelt. Az apja, vagy még a nagyapja régi katonaládája lehetett. Vállán átvetve lódenkabát lógott.
Még el sem hagyta a faluját, máris honvágyat érzett.
– Pestet is meg lehet szokni – vigasztalta a leszegett fejű fiatalembert Balogh Laci, aki azonnal felfedezte a társa szomorúságát. – Itthon csak unatkoznál, ott mulathatsz is! – nevetett, hogy lódítása, vagy Gergő felvidítása miatt tette-e, nem lehetett eldönteni.
– Ha lenne miből – toldotta meg valaki.
– Én sosem unatkoztam itthon. Nappal a műhelyben vertem a vasat, tettem ezt-azt. Esténként az állatok s más. Miután mindennel végeztem, olvastam.
– A szállásod megvan. Munkahelyed kilencven százalékos, mert mindenképpen beviszlek hozzánk, az Óbudai Gázgyárba. Délutánonként jampeckoskodunk. Majd meglátod, milyen stramm nők hegyezik a farukat, meg a cicijüket Pesten! – Bizzarkodón meglökte. – Bemutatlak Lilinek is.
– A hölgyednek?
– Arca, alakja… mindene megvan. Szívesen és komolyan foglalkoznék vele, akár feleségül is venném, ha nem lenne annyira rámenős. Néha azt hiszem kis, urasan mondva utcalány. A múltkor is: ölembe hajtotta a fejét, és a combomra lehelt. Úgy felbuzerált, hogy majdnem…- Nem folytathatta, mert a többiek közbe röhögtek. Időbe telt, mire lecsendesedtek. – Hozzám simul, csiklandoz, és ha hallanátok – ezt már nemcsak Gergőnek, a még mindig kajánul röhögő, egymást lökdöső társainak címezte – miket duruzsol a fülembe!”