Reményik László több mint tíz esztendeje vesztette el látását. Élete, írói munkássága nem csupán az akaraterő és a hit diadala, hanem példamutató is: egészségesnek és betegnek, látónak és nem látónak egyaránt.
Eme kötetben érzékszervi, mozgásszervi, mentális problémákkal küszködő és szerv-transzplantált emberek beszélnek helyzetükről, mindennapjaikról. Más-más sorsok, mégis azonosak. Mert a könyv szereplői megtalálták önmagukat, munkájukat, a szenvedéllyé vált sportolást, hivatásukat. Vagy éppen alkotnak.
Egyszóval teljes életet élnek a szűkebb, betegség korlátozta lehetőségeken belül is.
„Mennyi értelme van az ember életének? Fogas kérdés, nem vitatom. Talán annyi, amennyit ki tud hozni belőle saját maga és mások épülésére. Adja magát a kérdés: Mitől van az, hogy ha összevetjük a Föld összes lakóját – vagy mondjuk csak a nagyjából hasonló egészségi állapotúakat – egyesek kevesebbet, míg mások többet tudnak kezdeni magukkal? Ember legyen a talpán, aki kimerítő feleletet ad erre. Nem szégyellem bevallani: sohasem koptatta zsebemet a bölcsek köve. Nem is baj. Élettapasztalatom mondatja velem: a kitűzött, távoli cél eléréséig vezető rögös úthoz feltétlenül szükség van akaraterőre. Ezért a tevékeny embert mindig is a céltudatos törekvés fogja jellemezni.
Nem hiszem, hogy bárkit is helyes lenne mindenben példaképnek tekinteni. Önmagunk személyiségének megalapozásához és fejlesztéséhez célravezetőbbnek tartom, ha saját, belső értékeinkre és adottságainkra támaszkodva vágunk neki a nagybetűs Életnek.
Magabiztos léptekkel haladunk a felhőtlen valóságban. Ám a derült égből villám sújt a lábunk elé. Megtorpanunk. Az addig békésnek mutatkozó életfolyam egyszeriben tajtékos, kezelhetetlen árrá dagad körülöttünk. Ilyenkor kell hitet és erőt merítenünk a szemünk előtt fakadó forrásokból. A példa ereje annál hatásosabb, minél meglepőbb közegből származik. Általa megerősödve képesek leszünk újra harmonikus tájjá formálni vihar tépázta környezetünket.
Ha valaki úgy érzi, hogy – még a fő áramlat kellős közepén is – stabil lábakon áll az életben, és ezért már most köszöni szépen az egészet, nem kér belőle egy cseppet sem, annak halkan súgom: olvasson el még néhány oldalt!”