A büntetőtörvényszék Szinnay-tanácsa ma délelőtt kezdte meg az annak idején világszerte óriási feltűnést keltett gróf Gyulaházy-féle gyilkossági bűnügy főtárgyalását, amely iránt hatalmas érdeklődés nyilvánul meg különösen az arisztokrácia, de nemkülönben a művészvilág részéről is. A főtárgyalásra szóló jegyeket már napokkal előbb szétkapkodták. A nagy esküdtszéki terem előtt rendőrök állnak és figyelnek a rendre. Bár még csak fél kilenc van, bent a terem padsoraiban már kezd gyülekezni a hallgatóság. Ismert előkelő arisztokraták vonulnak fel, nemkülönben a főváros éjszakai életének s a művészvilágnak jellegzetes alakjai, sápadt arccal, kialvatlan szemmel, továbbá természetesen jogászok és orvosok is.
Részlet a könyvből:
„Az elnök ezután a vádlotthoz fordult és megkérdezte, hogy mielőtt a további bizonyítási eljárást folytatná, kíván-e valami megjegyzést tenni az eddig elhangzott tanuvallomásokra.
Éva Marina bizonytalanul áll fel, tétován, kérdően néz védőjére, aki bíztatóan int, mire az énekesnő a következőket mondja:
– A tanuk részéről engem különféle gyanusításokkal illettek arról a szerintük érthetetlen, sőt ízléstelennek és erkölcstelennek nevezett kapcsolatról, amely engem gróf Gyulaházy Adorjánhoz fűzött. Könnyű volna megcáfolnom ezeket a méltatlan gyanusításokat, de nem tehetem, mert engem sokkal nagyobb… tisztelet és megbecsülés fűz a szerencsétlenül járt grófhoz, mint gyermekeit, akik nem átalják beszennyezni apjuk emlékét, csak azért, hogy engem…
– Önt is figyelmeztetem – kopog erélyesen az elnök – hogy tartózkodjék az ilyen kijelentésektől. Ha így folytatja, akkor nem engedem tovább beszélni. Kíván-e még valami olyasmit előadni, amit eddig nem mondott el, de amit lényegesnek tart az ügy szempontjából?
– Bocsánatot kérek… – hajtja le fejét a vádlott – nem is tudom, hogy még mit mondhatnék. Hacsak talán azt nem, hogy… Tulajdonképpen, amióta vizsgálati fogságban vagyok, sokat tépelődöm mindenféléről és többek közt arról az előttem is megmagyarázhatatlan rejtélyről, hová tűnhetett el lakásomról a bankszéf kulcsa. Azután eszembe jutott egy különös élményem, ami éppen azon az ominózus estén történt velem.
– Tessék, mondja el, ha szükségesnek tartja – bíztatja az elnök.
– Említettem már, hogy november 15-ikén este a kávéházban, ahol akkor énekeltem, felkeresett egy külföldi gramofóngyár képviselője és ajánlatot tett, hogy néhány legsikerültebb dalomat énekeljem lemezre. A tárgyalások során felmerült a szüksége annak, hogy bemutassam dalaim szövegét és melódiáját, de miután ezeknek egy része nem volt nálam, két számom közti szünetben autómon hazasiettem lakásomba, hogy a szükséges kottákat a kávéházba vigyem. Bedugtam kulcsomat az előszobaajtó zárjába, a kulcs azonban nem fordult. Rossz kulcsot vettem volna elő? Lehetetlen! Nem, a kulcs jó volt. Újból bedugtam a zárba, de megint nem fordult. Véletlenül meglöktem az ajtót, amely legnagyobb meglepetésemre nyitva volt, pedig a leghatározottabban emlékeztem rá, hogy amikor este elmentem, szokásom szerint kétszer is ráfordítottam a kulcsot az ajtóra. Az ajtó most mégis nyitva volt! Megijedtem, hogy betörő jár a lakásomban és leszaladtam a házmesterért, aki velem együtt jött vissza. A házmester belépett az előszobába és ott is világosságot gyújtott. Tessék csak bejönni bátran, művésznő! – szólt ki. – Nincs itt a világon senki, biztosan elfelejtette bezárni az ajtót, amikor elment hazulról. Kissé még mindig szorongva mentem a lakásba és körülnéztem. Látszólag minden rendben volt. Minden tárgy a helyén, a fiókok csukva, a szekrényem zárva, csak… egyszerre feltűnt, hogy az ablak vasredőnye le van eresztve.”