A történet középpontjában Johannes Kepler, a nagy matematikus alakja áll. Kepler édesanyja ellen boszorkánypert indítanak. Megismerhetjük a korszak arculatát, a vallási viták köntösében megjelenő hatalmi törekvéseket, a nemzetközi viszálykodásokat, a harmincéves háború kitörésének okait, a babona kártékonyságát. És nem utolsósorban azoknak a katolikus és protestáns tudósoknak a vergődését, akik felismerik ugyan Kepler tudományos felfedezésének helyességét, de a dogmák megalkuvásra késztetik őket.
Keplert ellenségek és irigyek veszik körül, de vannak barátai is, akik hol az egyik, hol a másik táborba csalogatják, hogy biztos és nyugodt életet élhessen. Kepler azonban nem tud megalkudni a lelkiismeretével. Tudományos meggyőződéséről nem tud és nem is akar lemondani.
Részlet a könyvből:
„Róma, 1600. február tizenhetedike.
A zöldségárusok és a teherhordók, az utcai énekesek és az utcagyerekek, a ringyók, a zarándokok és a koldusok némán, de feszülten figyelték a két dominikánus szerzetest, akik a nagy halom fahamuból meg más hamuból egy agyagkorsót töltöttek meg kis kézilapátjukkal.
Fagyos és borús volt a délelőtt a Campo de’ Fiorin, a bűnösök vesztőhelyén. Az előkelő urak már eltávoztak volt, amikor a máglya tüze hamvába halt.
De ezek az emberek még maradtak, és szemmel tartották a dominikánus szerzeteseket. Valamit vártak, de semmi sem történt. Nem történt csoda. Az emberek hallgattak és figyeltek.
Csak egy északról jött, de az ország nyelvét ismerő zarándok nem tudott uralkodni magán; beszélnie kellett. Egy zöldségárus ácsorgott mellette, hagymával teli zsákját a földre eresztette, de száját nem engedte el, nehogy a tolongásban lába keljen.
– Mire lehetünk még büszkék manapság – mondta a zarándok, szavait a zöldségárushoz intézve. – Azt hittem, a barbár idők véget értek. És az emberek embermódra élhetnek. És egy kicsit a haláluk is emberibb lesz. Undorító! Igazán durva dolog, embereket máglyán elégetni. Ezért zarándokoltam Rómába? Ezért róttam az utat több mint fél évig? Tegnap este napnyugtával értem a városba, és imádkozni akartam Szent Péter előtt, de amikor lábamat a dóm legalsó lépcsőjére tettem, a svájciak, a pápa őrizői, a kapuk elé vasrácsot toltak. Lezárták a Szent Pétert. Elhiheted nekem: kint a templom előtti lépcsőkre dőltem le, és sírtam és dideregtem. Mígnem egy szerzetes jött, egy kapucinus testvér; az segített fölállnom. A kolostor szegényszobájában meleg levest adatott nekem, meg gyapjútakarót, hogy kipihenhessem magam. Aludj, mondta, hogy friss légy holnapra, amikor Giordano Brúnót elégetik a Campo de’ Fiorin.
– Ez Róma – szólt a zarándok a zöldségárushoz, holott az egyáltalán nem kérdezte -, az emberies, mondhatnám haladó város, amely nem tűri, hogy egy szegény ember az utcán háljon. És mégis embertelen és barbár város ez…
– Mit tudsz te Rómáról – mondta az idegen zarándoknak a zöldségárus, némi megvetéssel. – Az az ember, akit itt most elégettek, elhagyta Rómát, el a kolostorát, a dominikánusokat. Azt mondják, volt Némethonban, a franciáknál, Angolhonban, a cseheknél. És ahogy hírlik, mindenütt megbecsülték. De valami hazahajtotta, haza, Rómába. El kellett jönnie, ide, a Tiberishez, az Angyalvárhoz, a Szent Péterhez, és végül a Campo de’ Fiorira. Mindenáron haza akart jönni, pedig nem tudta, mivégre jönne. Ez Róma. Érted? Bólogatsz? Buta vagy. Nem ez Róma. Mi vagyunk az, és miértünk jött haza. Mosolyogsz? Fölfuvalkodott vagy. Azt hiszed, nem tudjuk, mi volt a szándéka? Miért van hát akkor, hogy csak mi vagyunk még itt, és senki a nagyurak közül, nézz körül. – Hangját suttogóra fogta. – Ez az ember azt állította, hogy az ég egészen másmilyen, mint ahogy a Bibliában áll. És az urak odafönt ezt nem akarják elismerni. Maradjon minden úgy, ahogy van. A föld lapos, a csuhások pocakja gömbölyű.”