A tanító úr elmeséli a falujában történteket az évszakokkal változó munkálatok kapcsán. Az emberi kapcsolatokon kívül a természeti jelenségek leírása is elvarázsolja az embert.
Megelevenedik a több, mint 100 évvel ezelőtti falu, ahol emberek születnek, szeretnek, megbetegszenek, meggyógyulnak, dolgoznak, összevesznek, kibékülnek, imádkoznak, meghalnak. Márciusban előbújnak a tulipánok első levelei, télen jégvirágot rajzol az ablakokra a hideg. Gyönyörű, szeretetteljes írás gyerekekről, állatokról – közöttük a tyúkról is -, növényekről, jégvirágról, falusi emberről és általában a falusi életről.
Egyfajta időutazás, vissza a múltba, a régi falusi életbe. Talpig becsületes, egyszerű emberek hol vidám, hol szomorú történetei elevenednek meg.
Részlet a könyvből:
„Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztam én is a télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? hol vannak madaraid? mit csinál most a fecskénk? és mit csinál most a gólyánk?
A virágok akkor a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról. A gólyánk a Nílus partján állott és hazagondolt. A fecskénk pedig ott ült az arabus fákon és szintén hazagondolt.
Mert a gólyának is, fecskének is ez a hazája. Csak itt rak fészket mind a kettő: a gólya a Fodorék házán, a fecske meg szanaszét a jól megválasztott ereszek alatt.
Azóta már úton is vannak. Valahol a tenger fölött száll felénk egy nagy fehér felhő. Azok a gólyáink. És száll egy nagy fekete felhő. Azok a fecskéink.
A napnak már nemcsak világossága van, hanem melege is. A muzsikus cigányaink délben már mind künn heverésznek az udvaron. Gyékényeken heverésznek. Sütkéreznek. A nap felé az arcukat fordítják, mert azon lehet legjobban érezni, hogy meleg van. És beszélgetnek:
– Te Marci – mondja a ragyás bőgős a prímásnak -, ha egyszer a püspöknek eszébe jutna, hogy cigányebédet főzetne…
És elmondják, miket ebédelnének a püspöknél.
A Keresztes gyerek tegnap délután már mezítláb jött az iskolába. Az ablakból néztem. A nagy szürke vászontarisznya ide-oda lötyögött rajta, amint végignyargalt a falun. Az arca piros volt. A szeme ragyogott. Az iskola előtt sima, agyagos föld van. Itt felugrott kétszer a levegőbe és nyerített, mint a kiscsikó.
Ma délután valamennyi gyerek mind mezítláb jött az iskolába. Az arcukon valami ünnepies derültség. Csak az uraság fia, a szöszkefejű Dezső, az volt egymaga szomorú. Szelíd irigységgel nézte a meztelen lábakat. Szegény Dezső, neki nem szabad mezítláb járnia sohasem.”