Menu

Kollárné Balla M. Anna: Azt mondják, hogy… Pszicho-dolog

azt-mondjak-hogyKözmondások, szólások, szállóigék örökítik át az utókornak azokat az alapigazságokat, amiket többnyire a tapasztalat szül és a népi megfigyelés egyfajta útmutatásul, viselkedési stratégiául örökül hagy a jövő generációjának. Ezekre a megfigyelésekre többnyire tudományos magyarázattal is szolgál a pszichológia, és ha ezt közérthető nyelvezetre fordítjuk – beépítve a környezetünkben zajló esetismertetésekkel – akkor könnyen mi magunk is megtapasztalhatjuk, hogy nem is olyan élettől elrugaszkodott a lélekkel foglalkozó tudomány. Sőt: okulhatunk, építkezhetünk belőle.

Részlet a könyvből:

“Tehát, ha valamit igazán kitartóan akarunk, az előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, azaz megvalósul– tartja a mondás. Mert igen gyakran az eredménytelenség mögött is magunk húzódunk meg, mert hamar feladjuk a célt és meghátrálunk az akadály előtt. Azaz nem vagyunk állhatatosak.
Sikeres emberek életrajzát, visszaemlékezéseit olvasva gyakran felfedezhetôőegy közös motívum: a görcsös megszállottság, a minden áron történő akarás, a kezdeti kudarcok utáni csak azért is következő „dacreakció”, végül is erőt mozgósít az újrakezdéshez.
Sok családban így a június tája a nagy izgalmak és próbatételek időszaka. Fiatalok tízezrei szeretnének „érettekké” válni, sőt jelentôs részük pályát választani, illetve továbbtanulni. És bizony az álmok, itt nem mindig követik a valóságot, s a fiatalok, a szülők gyakran szembekerülnek a kellemetlen, számukra olykor megrázó kudarcélménnyel. Levelet kaptam egy 19 éves debreceni lánytól.
„19 éves vidéki lány vagyok. Kb. egy éve kezdődött a „hangulatbetegségem” azzal, hogy nem vettek fel a főiskolára. Bár lehet, hogy nem itt indult, hiszen az, hogy nem vettek fel, nem ért igazán váratlanul. Nem mintha a tanulmányi eredményem nem tehette volna lehetővé (Hisz jó tanuló voltam.) De azt hiszem, nem akartam igazán, hogy felvegyenek…”
Íme egy reális önértékelés. És mondhatjuk azt is, hogy ez kortünet, legfeljebb csak nem mindenki vállalja fel. Nem jellemző manapság a „minden áron történő akarása” egy célnak, inkább az „ahogy esik, úgy puffan”, vagy a „majd csak lesz valahogy” mentalitás a jellemző. Pedig erkölcsi tartást, egészséges életcélt az „akarom” magatartás eredményez.
„Úgy érzem” – mondja egy idén érettségizô, tipikusan mai fi atal srác – hogy szétfolyok. Nem látom semminek az értelmét. Jól tanultam a négy év alatt, jogra adtam be a jelentkezésemet, de tudom, teljesen felesleges, mert úgysem fog sikerülni. Miért pont engem vennének fel? A 30 ezer reménykedő kétharmada az idén a kapukon kívül marad, ez köztudott, egyáltalán minek is próbáljam meg? Csak azért, hogy a kudarctól a padló alá kerüljek? Akkor már inkább
meghagyom a sanszot arra, hogy magam miatt nem kerültem be, és ettől jobb lesz a közérzetem…”
Ha fiatalokat hallok így beszélni, kiváltképp így a nagy „mérföldkő” elôtt, mindig eszembe jut: nem vészes a lázadás, mert megvan az esélye a kinövéséhez. Meg azután ez a tizenéves időszak igencsak nagy próbatétele a fiatalságnak,
nem csoda hát, ha szárnyra kel egy-két meg nem élt, hanem csak gyártott ideológia. Hisz a biológiai hormonok működése, az egyre kötelezőbb párválasztási szükséglet, no és a pályaválasztás hatalmas kérdőjele bizony próbára
teszi az Élet küszöbén álló fiatalok idegrendszerét, no és akkor a lehetőségek jelenlegi helyzetéről ne is beszéljünk.
Sokkal inkább aggasztóbb a produktív időszakban, olykor a kötelezettségek kereszttüzében álló egyén fásult megnyilatkozása, annak úton-útfélen történő hangoztatása. Amikor azért nem vállalok fel valamit, mert már a csíráiban elfojtom magamban a tenni, változtatni akarást, és tudomásul veszem: ez van, ezt kell szeretni. Vagy: mert minek, úgyse sikerül. És szép lassan lebeszélem magam az akarásról.
A vitalitás és fiatalság titka a cselekvőképesség felvállalása, a másnapnak az elfogadása úgy, hogy bízzunk benne: a másnap is rejt magában lehetőséget, csak meg kell találni.
„Tervek fogytán, hitek apadtán, mikor már nem kezdhetek újra „megintet”, keresgélőn visszatekintek. Óh, múltam, adj egy szalmaszálat!” – a fáradt, beteg Ady zseniálisan foglalja egybe azokat az alappilléreket, melynek hiányában
mankóra, azaz: múltra van szüksége. De ő már egy másik oldalról szemlélve közelíti meg a kérdést, s az ő esetében ez nem csak érthető, hanem igazolt is, hisz betegsége visszafordíthatatlannak bizonyult.
Az akarat fejleszthető.”

AZ AZT MONDJÁK, HOGY… PSZICHO-DOLOG KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák