Menu

Kate Carry: Csak a szíved és semmi más

csak-a-szivedVarázslatos spanyol tájak, tisztán csengő andalúz dallamok, forró szenvedélyek és pusztító féltékenység a témája ennek a balladai hangvételű kisregénynek. Madrid, Granada és Cadiz helyszínei adják a sajátos szerelmi történet keretét, és Tarifa, a Gibraltári-szorosnál lévő csöppnyi város, ahol a regény főszereplője, Paquita, hosszas vívódás után megéli a nyugalmat.

Részlet a könyvből:

“Szörnyű napok következtek. Legszívesebben elbujdostam volna a világ tekintete elől, de nem tehettem. Először úgy éreztem, mindennek vége van. Úgy éreztem, sohasem lehet az enyém Manolo, ez a csodálatos férfi. A másik pillanatban meg haragudtam rá, amiért készült cserbenhagyni, amiért másra vetette a szemét. És miközben ilyen gondolatok jártak a fejemben, ott kellett baktatnom mellette, el kellett viselnem a tekintetét, erőltetetten nevettem a tréfáin. Úgy viselkedett, ahogy szokott, legalábbis megpróbálta. Esténként, mikor hazamentem a szerkesztőségből, folyton csak arra gondoltam, hogy talán már ott is van, már Raquel kertje előtt áll. Legvadabb álmaimban pedig úgy láttam, hogy egy nagy, fehér lepel fonódik Manolo teste köré, és egy hosszú hajú nő égő szeme villog felette. Ilyenkor mindig felijedtem, és éreztem, hogy a madridi nyár minden forrósága éget. Úgy éreztem, megfulladok. Kiszáradt a szám, és még a jégbehűtött limonádé sem enyhítette a kínjaimat. Próbáltam nézni a TV-t, leültem az írógépem mellé, de hiába. Nem érdekelt semmi. Elővettem kedvenc hímzésemet, de mindig elvétettem a mintát. Bekapcsoltam a rádiót, de a vad, spanyol ritmusok csak még inkább gyötörtek. Rettenetesen szenvedtem. Úgy éreztem, megöl a féltékenység.

Egyik délelőtt egy Madridba látogató japán milliomossal készítettünk riportot. Nagyon kifárasztott engem az angol nyelven folyó beszélgetés, és Manolonak is elege volt az egészből, ráadásul az egyik filmje is elszakadt. Madrid belvárosában állt a levegő. 47 fokot mutatott a hőmérő az utca napos oldalán, és csurgott rólunk a veríték. Ebédidő volt, így hát lementünk a Puerta del Sol-hoz, és beültünk egy kellemesen hűvös kávéházba. Manolo farmernadrágban volt és vízkék ingben. A pincérnő úgy nézte, hogy rámlöttyintette az ásványvizet. Manolo csak nevetett, és zsebkendőjével próbálta felitatni blúzom ujjáról a nedvességet. “Kellett nekem hosszú ujjú blúzt vennem ilyen hőségben!” – gondoltam dühösen.

– Jaj, bocsánat, nem tudtam, hogy a kedves felesége… – mentegetőzött a pincérnő rémülten, és irigyen nézett rám.

– Miért, a barátnőkre mindig ráborítja a vizet? – tréfálkozott Manolo. A pincérnő felhúzott orral odébbsétált, de még a másik asztaltól is visszanézett Manolora. Nekem a lélegzetem is elakadt, a szívem a torkomban dobogott. Egy pillanatra elvonult előttem az egész élet, múlt és jövő. Mi volna, ha tényleg én lennék ennek a csodálatos férfinek a felesége? Manolo azonban magamhoz térített álmodozásomból.

– Akarod látni a fotót, amit Raquelról csináltam? – kérdezte, de válaszra sem várva kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy kinagyított fotót. A képen a szépséges énekesnő állt, áttetsző, fehér ruhában a hamvas rózsák között – mint egy látomás. Hát ezért nem kellett “beállítani” a képet, mert a modell olyan tökéletesen állt magától is. Tudtam, hogy Manolo mestere a fényképezésnek, de ilyen jó képet még soha, senkiről nem csinált. Raquel lénye valahogy áthatolt az élettelen papíron, és lelket, tüzet varázsolt a képre. Miközben néztem, süllyedt és emelkedett velem a szék, és a kávéskanalamat a hamutartóba tettem, és remegni kezdett a kezem. “Ezzel a nővel képtelenség versengeni. Belekezdeni is felesleges ebbe a játszmába”- gondoltam, és nagyon kicsinek, esetlennek és szürkének éreztem magam hirtelenjében.”

A CSAK A SZÍVED ÉS SEMMI MÁS KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák