„Kik lehetnek ezek, ilyen későn ezen a néptelen úton, és hová tartanak ilyen sebesen? Louvencourtnak semmi oka sem volt rá, hogy hagyja őket közelebb kerülni magához, hiszen egy pompás lovon vágtatott.
Elengedte a gyeplőt, felnyitotta a pisztolytáskáját, és már csak ötvenlépésnyi távolságra volt attól a helytől, ahol az újonnan kitaposott út jobbra kanyarodott, amikor a Hold ismét előbukkant a felhő mögül, és a szinte nappali világosságot árasztó fényében számos lovast látott az új úton utána iramodni, így pillanatokon belül vagy az ő kezeik közé kerül, vagy azokéba, akik elébe igyekeztek kerülni. Arról meg volt győződve, valamennyien ellenséges szándékúak, ezt igazolták az ekkor már jól hallható vad kiáltozásaik és káromkodásaik.
Menekülésről most már szó sem lehetett, ellenállásról úgyszintén nem, Louvencourt számára már csak egyetlen menekülés volt lehetséges, átugratni a szakadék felett. Ezért mindkét sarkantyúját paripája oldalának nyomva egyenesen nekiiramodott a szakadéknak.
A jobbról közeledő lovasok, akiknek fekete arcából hófehér fogak villantak elő a Hold fényében, vad csatakiáltással már húsz lépésnyire megközelítették őt, amikor a szakadék szélére érve sarkantyúit ismét paripájának lágyékába eresztette, mire az hatalmas ugrással vele együtt átrepült a tátongó mélység felett.
A nemes állat teljesen átkerült a másik oldalra, az ugrás azonban túl hatalmas volt ahhoz, hogy talpon tudott volna maradni. Néhány lépést még előre bukdácsolt, aztán lovasával együtt felbukott. A következő pillanatban azonban az állat ismét felugrott, a gróf a nyeregben maradt, és tovább ugratva úgy érezte, hogy megmenekült, amikor azonban a szakadék által visszatartott üldözői tüzet nyitottak rá, és az egyik golyó vállon találta.
Tompa fájdalom és jobbkarjának bénulása jelezte, hogy eltalálták, lova azonban sértetlen maradt, és ő maga még mindig a nyeregben ült, tehát megmenekült! A paripa oly szaporán vágtatott tovább az úton Louvencourttal a hátán, hogy patái szikrákat vetettek, és ellenségeinek vérszomjas üvöltését egyre távolabbról hallotta, de kezdte érezni, hogy meleg vér folyik végig a hátán, és egész testében egyre bágyadtabbnak érezte magát. Feje szédülni kezdett, és csak bal kézzel kapaszkodva paripájának sörényében volt képes nyeregben maradni.
Fázni kezdett, látása elhomályosult, és már közel volt az ájuláshoz, amikor a paripa vágtatva rákanyarodott az ültetvényhez vezető, fasorral szegélyezett útra. Lovasa ekkor ájultan zuhant le a nyeregből. „