Menu

Hevesi András: Párizsi eső

parizsi-esoA fiatal magyar egyetemista ösztöndíjjal kikerül egy évre Párizsba. A szellem világa, a fény városa helyett a mindennapok ütött-kopott Párizsával szembesül: kétes életű lányokkal, egzisztenciákkal, kisiklott életekkel, könyvtárak nagy, félhomályos termeivel, csúf kis szállodákkal, esőben ázó, esőtől szürke utcákkal és a kis bisztrók nyüzsgő, tengerfenéki világával. Olyan mérhetetlenül egyedül van a diák a városban, hogy szenved a magánytól, szenved önmagától is.

Átél egy félelmes találkozást egy különös, züllött, szánandó, ijesztő és érdekes emberrel, Urauskassal, és egy gyorsan támadt és gyorsan múló, furcsa szerelmet Melával, majd hazautazik, emlékeivel és jegyzeteivel, megkönnyebbülten, de nem megváltva.

Az emberben lakozó ösztönökről, vad szenvedélyekről szól ez a regény.

Részlet a könyvből:

“Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A nagyvárosban is nyugodt és komótos maradt, a Váci utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő népe. Franciabarát olvasó, ha még nem voltál Párizsban, ne menj esős évszakban! A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőket, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek. Különösebb képzelőerő nélkül is gyaníthatja az ember, mit érzett Kolumbusz a Santa Maria fedélzetén, ugyanazt, amit én a rue de Richelieu és a rue des Petits Champs sarkán, egyforma tehetetlenséggel vonaglottunk az ellenséges természet markában.

Késő ősszel érkeztem Párizsba, éppen Anatole France-ot temették, a hírről csak messziről értesültem, a magány szikratávíróján át, az autók tülkölése és a földalatti morajlása közben, amely mennydörögve közeledik, és az öt kocsi, csenevész, alvilági emberrakományával úgy csap ki belőle, mint a mennykő; a kezdő rádió recsegő kerepelése közben, amely váratlanul harsant fel az utca közepén, és mint valami égi szózat, alsónadrágok és harisnyák érdemeit nyilatkoztatta ki… Anatole France temetése egyenletesen oszlott meg az örök félhomály és az esővíztől fényes fekete utcák állandó gyászában. Ebben a városban mindig este hét óra volt, és mindig esett. Az eső apró kis szögletekre, fülkékre osztotta Párizst, képtelenség volt az egészet egyszerre áttekinteni, az eső vastag függönye eltakarta a kilátást, és én még hetek múlva is úgy éreztem, nem sikerült kivergődnöm a mellékutcák locspocsából a főútvonalakra, nem láttam az igazi látnivalókat. Komor körvonalak, templomok és középületek kísérletei imbolyogtak az esőben, megismertem a Notre Dame-ot, meg a Panthéont, de nem bíztam a valóságukban, a sötétség, a köd meg az eső valamennyit álomképpé hervasztotta, amelyet akár Pesten is álmodhattam volna. Csakugyan, minden éjszaka azt álmodtam, a jövő héten indulok Párizsba, az igazság az, hogy még nappal sem értem oda. Álomvilág volt, de barátságtalan, mogorva, érdes tapintású álom, a nők arca ridegebb és parancsolóbb a vastag festékréteg alatt, kezük csontosabb, lakktól csurgó óriási körmük félelmesebb, a nagy szájak és nagy kezek országába érkeztem. Hová lettek a szép, puha körvonalak, a párnázott kis kacsók, amelyek idegesítettek, az ostoba kis gödrök és pajzán tekintetek, amelyeken felbőszültem, mennyi gyöngédség, mennyi jóindulat volt ezen a lenézett, középszerű Pesten, ahol a töltöttgalamb testű nők legalább ingyen mosolyogtak! Visszasírtam a keshedt körúti lányokat, akiknek nagy, bánatos szeme hajlott hátukért mentegetőzött.”

A REGÉNY LETÖLTÉSE

Kategóriák