Menu

Ottlik Géza: Próba

ottlik-geza-prozaOttlik Géza gondolatai írókról, irodalomról, saját és mások írásairól, sztorik, történetek, irodalomelméleti fejtegetések, hogyan ír ő, hogyan olvas, riportok magával a szerzővel.

Részlet “A szájsebész” című írásból:

“A háború harmadik évétől kezdve a budapesti telefon egyik kedvenc hibája az volt, hogy a hívott szám helyett egy tökéletesen más számot kapcsolt; s ebben azután makacsnak bizonyult, nem úgy, mint egyéb tréfáiban, sajátságos sivításaiban, oktalan „mással beszél”-jelzéseiben vagy abban, hogy két vagy három állomással kötötte össze az embert. Ezt mind türelemmel ki lehetett böjtölni. De ha lakásomat délután ideges férfihang csöngette fel, s Muncurka kisasszonyt kérte a telefonhoz, akkor hiába magyaráztam meg neki, hogy itt nem a Magyar Fésűipar beszél, s ő hiába csapta le szó nélkül a kagylót, bizonyos lehettem benne, hogy néhány napig sok százan fogják keresni telefonomon a Fésűipart.
Különösen keserves volt felhívni az olyan számokat, mint például a pályaudvarok tudakozó irodája. A menetrend azonban naponként változott. Egy este táviratot hoztak. Rokonom küldte Kassáról, s csak annyi állt benne, hogy az esti gyorsvonattal érkezik. Rá kellett szánnom magam, hogy felhívom a vasutat.
Elszántan tárcsázgattam a Keleti pályaudvar számát. Háromszor nem kapcsolt, negyedszer részvétlen hápogással jelezte a „foglalt” vonalat, de váratlanul ötödszörre csengetni kezdett a készülék.
„Halló” – mondta egy férfihang. Kissé meghökkentem a gyors sikeren.
„Halló – mondtam –, mikor érkezik, kérem, a kassai gyors?”
Egyetlen ütemnyi szünet. Azután ezt mondja a hang: „A kassai? Mindjárt megmondom.”
Hosszabb szünet. Majd így szólt:
„Huszonegy óra, vagyis kilenc óra és tíz… Nem!”
Újabb szünet.
„Munkács–Kassa–Budapest? – kérdi. – Huszonhárom óra huszonöt. Ez az, kérem?”
„Hát maga nem tudja?” – kérdeztem.
„Dehogynem tudom. Huszonhárom, azaz tizenegy óra és huszonöt perckor érkezik, mondom.”
„No de, bizonyos ez?”
„Bizonyos. Jó napot.”
„Halló, halló!”
„Mi tetszik?” – kérdi kelletlenül a hang.
„Nincs tévedés?”
„Nincsen. Tessék már békén hagyni.”
Valami nem tetszett nekem, bosszankodtam.
„Elvégre – mondtam ingerülten – ez a mestersége. Azért vasutas…”
„Dehogy vagyok én vasutas, kérem. Sztomatológus vagyok.”
„Sztoma…?”
„Igen, kérem – mondta a hang fáradtan. – A telefonom összekapcsolódott a Keleti pályaudvaréval. Legkevesebb, ha ötvenszer hívnak fel naponta tévesen. Ha én most azt mondtam volna önnek, hogy téves kapcsolás, akkor legjobb esetben bocsánatot kérünk egymástól, és ön egy perc múlva újra felhív engem. Tehát: tizenegy óra huszonöt perc. Tessék elhinni. Itt van előttem: ma reggel írtam ki magamnak az összes vonatok érkezését és indulását. Mégiscsak így a legegyszerűbb. Noha nem vagyok vasutas, hanem sztomatológus, ami annyit tesz: szájsebész! Jó estét.”
Elhűltem kissé, azután nevettem, de a vonat csakugyan akkor érkezett. Nemrégiben aztán fogorvosra lett volna szükségem, és eszembe jutott ismeretlen telefonos sztomatológusom. Sajnálni kezdtem, hogy annak idején nem kérdeztem meg a nevét. Valamiért az a makacs gondolatom támadt, hogy nem lehet rossz szájsebész. Egészen kitűnő szájsebész lehet.”

A PRÓZA KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák