„A rothadó liliomok a hínárnál büdösebbek, s így mintha India is, Japán is spirituálisan betegebb lenne, az élő hittől távolabb járna, mint a Nyugat.
A két ország az ázsiai választék két végpontján helyezkedik el, középút ott az irdatlan Kína.” – írja a kötet Epilógusában a szerző. A japán-utazás az ikebana szellemiségétől a zen-filozófia lelkületével, gondolkodásmódjával való megismerkedésre szolgál Koestlernek, és érthető, hogy a nagy tudású, a nyugati (zsidó, keresztény, hellén, racionálisan európai) bölcselet emlőjén felnőtt szellem kedve mindinkább elmegy a távol-keleti obskurantizmustól. A kötet egyik utolsó fejezetének címe – melyben a tolerancia veszedelmeiről is értekezik – A zen bűzéről szól. Koestler könyvei a történelem, a szellemtörténet furcsa tévútjaira is figyelmeztetnek.
Részlet a könyvből:
„Nindzsicu egy nap bevitte Xavéri Szent Ferencet kolostorának meditálótermébe, ahol a szerzetesek a szokásos zazen elmélkedésekbe merültek éppen – ez elsősorban abból áll, hogy mozdulatlanul kell térdelni, közben pedig összpontosítani valami olyan tárgyra, mely megtisztítja az elmét a külvilági hulladékanyagoktól, így közelíti az igazság ösztönös megragadásához. Szent Ferenc megkérdezte, mit művelnek ezek az emberek, mire Nindzsicu azt felelte: »Van, aki azt számolgatja, mennyit is zsebelt be a hívőktől múlt hónapban; akad, aki azon tűnődik, hol tehetne szert jobb ruhára, más szükséges miegymásra; de olyanokat is látsz, akik felfrissülésük, szórakozásuk mikéntjén gondolkodnak. Röviden, egyik sem gondol semmi értelmes dologra.”