Feszültség, szerelem, idegekbe markoló bonyodalom.
Forradalmi napokban, a francia forradalom legvéresebb napjaiban játszódik a cselekmény. Nincsenek már fényűző szalonok, nincs már arisztokratikus pompa.
A király feje már a porba hullott, a királyné, gyermekeivel együtt, a Temple kolostorának foglya. Emberpróbáló idő ez, bérgyilkosok, sikátorokban osonó cselszövők ideje, melyben minden merészség, önfeláldozó elszántság és vakmerőség, de minden embertelen brutalitás is elképzelhető… A tét: sikerül-e megszabadítani a királynét?
„1793. március 10-én, az esti órákban történt. A Notre-Dame-ban tízet harangoztak, s az egyhangú óraütések bús kongással hulltak ki a harangból, mintha éjjeli madarak kelnének útra bronzfészkükből.
Hideg, ködös éjszaka borult Párizs fölé, a lármás, villámokkal tüzelő éjszakák helyébe. És Párizs sem az volt, aminek ismerjük: nem szikrázta vissza most a fények ezreit aranyosan felcsillámló iszapja, nem siettek járókelők, nem susogtak szerelmes párok utcáin, elcsendesedtek a civakodásoktól, vakmerő bűnöktől hangos külvárosok, a tomboló örömök üvöltő, kohói: mintha elszégyellte volna magát a nyüzsgő város: az a pár járókelő, aki kimerészkedett az utcára, sietve szaladt a dolga után, hogy minél előbb meglapulhasson házaiban, mint ahogy az űzött vad lohol a rejtekhelye felé.
Ilyen volt Párizs, mint mondottuk, 1793. március 10-én. Emlékezzünk meg néhány szóval arról a kétségbeejtő helyzetről, amely ennyire megváltoztatta a francia főváros képét, mielőtt hozzákezdenénk azoknak az eseményeknek az elbeszéléséhez, amikről regényünk szól.
Franciaország XVI. Lajos halála után egész Európával szakított. Három ellenségéhez: Poroszországhoz, a Német Birodalomhoz és Piemonthoz, akikkel eddig küzdött, most Anglia, Hollandia és Spanyolország csatlakozott. Csak Svédország és Dánia őrizte meg semlegességét. Nekik ugyanis II. Katalintól kellett tartaniuk, aki Lengyelországot dúlta fel.
A helyzet ijesztő volt. Franciaországnak nem a fizikai ereje roppant meg, hanem erkölcsi tekintélyéből vesztett sokat. A szeptemberi vérengzések és a január 21-i kivégzés óta az európai hatalmak valósággal vesztegzár alá vették, mint egy pestises várost. A tengerpart felől Anglia, a Pireneusok felől Spanyolország, az Alpoknál Piémont és Ausztria, Németalföld északi részén Hollandia és Poroszország, s egyetlenegy fronton a Felső-Rajnától a Scheldéig kétszázötvenezer katona vonult fel a köztársaság ellen.”