A szívfacsaró történet egy agyonhajszolt földmunkás, Jan Andersson hányatott sorsát és fokozatos szellemi leépülését mutatja be.
A férfit későn született, túláradó szeretettel övezett, ám végül szerencsétlenül elzüllött lánya löki a kegyetlen kényszerképzetek markába. Az eszelős öreg Portugália császárának hiszi magát, gyermekét, Klára-Csilla Arankát pedig hatalmas császárnénak képzeli. A meggyötört Jan lassacskán a falu bolondjává válik, aki „császári” bőrsüvegben, papírkitüntetésekkel mellén, képzelt udvartartásának bűvkörében lépdel tragikus sorsa felé.
„Jan Andersson – így hívtak egy szegény napszámost Skrolyckában – sohasem tudott belefáradni, ha arról a napról mesélt, amelyen az ő egyetlen kis leánya a világra jött.
Már kora hajnalban elhozta a bábát meg még két asszonyt segítségül és azután az egész délelőtt, de még délután is jó darabig ott üldögélt a fáskamrában és várt, anélkül, hogy csinált volna valamit.
Kint pedig zuhogott az eső, szinte csapkodta a domboldalt és bizony neki is kijutott a része az esőből, pedig hát tető alatt volt. A nedvesség átszivárgott a deszkák között, becsepegett a rozoga tetőn keresztül, a szél pedig olykor-olykor valóságos zuhanyt zúdított rá az ajtó nyílásán át.
Nem is tudom, mit gondolnak ott bent. Azt hiszik, hogy örülök a gyereknek, – mormogta magában és a lábával úgy belerugott egy fadarabba, hogy az kirepült az udvarra. – Bizony ez a legnagyobb szerencsétlenség, amibe most belekerültünk. Mikor összeházasodtunk, Katalin meg én, az csak azért volt, mert már meguntuk a szolgálást mint béres és cselédleány az öreg Eriknél és hát a magunk asztalához szerettünk volna ülni. Arra azonban nem is gondoltunk, hogy még gyerekünk is lesz.”
