A szeplős cserépkályha mellett két öreg ember ült, Huba és Mária.
Az ablakokat hosszú lábú, ritka, nagyszemű eső verte, mely ferdén hullott rá az üvegtáblákra, az őszi szél kedvére jött-ment a falusi kastély kéményén keresztül és boszorkány-sikoltást utánozva, bele-belekiáltott a kályha csövébe.
A két öreg vacsorázott. A férfi borlevest, két piskótával s az asszony tejet ivott. Nem volt egy ép csontjuk, melyet a köszvény össze-vissza ne hasogatott volna, de azért a kis folyadék táplálékot mohón, kéjjel szürcsölték. Mikor elfogyasztották, nyomban elszenderedtek.
Erzsébet, a vénkisasszony házvezetőnő, nagy, zöld selyem ellenzőt tett a lámpára, hogy ne bántsa a fény a két öreg szemet s elővette a horgolását.
Csúnya, lazacvörös csipkét horgolt, vastag pamutból, cél és ambíció nélkül s az ujjai lassan, ünnepélyesen mozogtak és hosszú, gitár formájú dereka s formában hajolt előre. Az eső monoton kopogása, a nehéz meleg és a csönd őt is elálmosítá s szemét le-lehunyta, mialatt a feje komikusan bukdácsolt előre. Csak félig volt ébren, félig aludt, de egy szemet el nem tévesztett, le nem ejtett. Pedig azt se tudta, mit csinál. Félálmában a tengerparton ült, rózsaszínű ruhában, fiatalon és valakit várt.